Kis tulajdonú és kis jövedelmű

A véleményekről!
Az emberek többsége ismeretei alapján az őt körülvevő dolgokról, eseményekről kialakít magának valamilyen véleményt, és azt szeretnék, hogy mások is ilyen véleményre jussanak, Mivel az emberek ismeretei, beállítódásai különbözőek, így a kialakuló vélemények is különbözőek lesznek. Vannak, akik kíváncsiak arra, hogy a másik miért jutott az övétől eltérő véleményre és ezzel a kíváncsisággal szállnak ringbe a vélemények ütköztetésekor. Vannak, akik úgy vélik, hogy az ő kialakított véleményük helyes és bárminemű nézet ütköztetés csak az egyéb nézetek hibás voltának bemutatását kell, hogy szolgálja. A két felfogásban közös az, hogy érdekes módon, mindkét eset igényli a nézet ütköztetést. Megállapíthatjuk, hogy bármiféle nézet ütköztetésnek (vitának) csak akkor van értelme, ha az abban résztvevők készek és képesek a kialakult álláspontjuk módosítására. Ha a vitapartnerek nem ilyenek, akkor a vita kakofónia, vagy monológ jellegű, lesz. Ha meg akarjuk ítélni a TV műsorokban látható vitaműsorokat, akkor az előbbiek segítséget jelenthetnek.
 

Az emberi élet értékéről!
Amikor az ember értékéről kellene szót ejteni, az érintettek a felbecsülhetetlen, pótolhatatlan és ehhez hasonló jelzőkkel elbújnak a kérdés megválaszolása elől. Én olyannak érzem ezt a megközelítést, mint a fizika abszolút O-ját, vagy a fénysebességet. Ezekről a dolgokról nincs értelme beszélni, el kell fogadni és kész! Sajnos az én agyam nem fogad el semmit olyan könnyedén, mindent tovább gondol egy picikét. Most az jutott eszembe, hogy a szembenálló hadvezéreknek egy sereg ilyen pótolhatatlan embert bízunk a gondjaikra, tudva, hogy az egyik pótolhatatlan seregnek az a feladata, hogy a másik seregben lévőknek pótolhatatlan veszteséget okozzanak. Ez a megközelítés engem nem visz közelebb a pótolhatatlan és felbecsülhetetlen ember élet elfogadásához. Úgy látom, hogy napjainkban alapvetően két felfogás uralkodik, a természettel szembeni viselkedésünk mikéntjét illetően.
Leegyszerűsítve, az egyik azt mondja, hogy a vadászatban néha mi is alulmaradhatunk, a másik ezt kizárja. Az egyik fenntart egy kiterjedt földrengés, cunami stb. előrejelző rendszert, a másik nem tud, vagy nem akar ilyen rendszert fenntartani. Ha a természet áll nyerésre, akkor minden érdekelt fél csodálattal beszél a megfigyelő és előrejelző rendszerekről. Látni kell, hogy az ilyen rendszerek kiépítése és fenntartása nagyon sokba kerül és csak azok engedhetik meg maguknak akik ezt a nagyon sokat akár a gazdasági, akár a katonai hatalmuknál fogva, megengedhetik maguknak. A legtöbb biztonsággal kapcsolatos kiadás abból indul ki, hogy igaznak fogja fel az elején említett értékeket. Én még nem találkoztam olyan számításokkal, amelyik például a beépített biztonsági övek értékét és a biztonsági övek használatával megmentett emberek számát viszonyította volna egymáshoz. Lehet, hogy mi átveszünk bizonyos dolgokat, holott ezt nem engedhetnénk meg magunknak, mert ehhez sem a gazdasági, sem a katonai hatalmunkkal nem tudjuk megteremteni a szükséges fedezetet. Az élelmiszer biztonságról, ami közvetlen kapcsolatban van az emberi élettel, gyakran hallani az utóbbi időben. Bennem mindig felmerül az Amerika felfedezésével járó, az európai népességet jelentősen érintő élelmiszer - módosulás. Ez a jelentős változás az európai ember számára a GMO - s változásokat messzemenően meghaladta. Azok az országok, akik a lakosságuk táplálása vagy egyébirányú ellátása miatt kénytelenek a genetikailag módosított szervezetekhez (egyelőre még leginkább a növényekhez) fordulni, képtelenek lesznek a mi GMO mentes termékeinket megvásárolni. Arról most ne is ejtsünk szót, hogy mi akadályozza meg a GMO – s pollent abban, hogy a mi GMO mentes vetésünkre hulljon, ha az izlandi vulkán hamuját sem akadályozta meg semmi abban, hogy Magyarországra is jusson belőle?
 

A tartalékokról!
A tartalékolás kérdése időnként előkerül, pedig ez része a mindennapjainknak. Most amiatt került elő, hogy a kormány szeretné felhasználni a jegybanknál lévő valutatartalékot a valutaválság megoldásához. A tartalékolás látásához azt kell tudni, hogy minden ember alkotta dolgot a szélsőséges igénybevételt is kibíró módon terveznek meg. Persze néha alábecsülik a lehetséges szélsőséges igénybevételt (földrengés és cunami együtt). A szélsőségesség megfogalmazásakor részben az ismert eseményekből, részben a megfogalmazással együtt járó költségekből indulnak ki.
Két fontos formája van a tartalékolásnak. Az egyik forma, egyedi dolgokra, a másik pedig rendszerekre vonatkozik. Mindkét formára jellemző, hogy fenntartása jelentős költséggel jár, ami úgy is felfogható, mint valaminek a biztosítása, csak ilyenkor a biztosítás egy része be van építve a kérdéses objektumba. Egy termékről akkor mondjuk, hogy minőségi, ha biztonsági tartalékai jól vannak meghatározva. Egy farmert készíthetek kiváló alapanyagból, de a cérna gyenge minőségű, akkor az összeállított farmer nem lesz minőségi. A rendszerek biztonsági szintjét úgy kell meghatározni, hogy a rendszerben bárhol keletkező hiányosság a rendszer egészét ne veszélyeztesse. Ezen az alapon beszélhetünk az ellátás biztonságáról (tároló kapacitások, erőművek hideg és melegtartalékban, vízellátás stb.) A jegybanknál lévő valuta tartalékok ugyanilyen biztosítékot jelentenek a pénzügyi biztonság fenntartása érdekében. A tartalékokról tudni kell, hogy ezeket szükség esetén ki lehet használni, de ilyenkor már nem beszélhetünk biztonságról.
 

Az oktatás finanszírozásáról!
Vitathatatlan, hogy az ifjabb nemzedéknek át kell adni bizonyos ismereteket ahhoz, hogy fajunk akkor is fenn maradjon, ha mi már nem leszünk. Ennek az ismeret átadásnak akkor kell megtörténnie, amikor az ismereteket befogadók erre a legalkalmasabbak. Ez az ismeret átadás a fajfenntartás miatt történik, ezért csak arról beszélhetünk, hogy ez a fajunk érdeke. Mivel fajunk alatt nem csak a nemzetünket értjük, ezért az átadandó értékeknek tartalmaznia kell nemzetközi és nemzeti értékeket is. Ilyenkor a befogadók nem határozhatják meg azt, hogy mit akarnak befogadni, számomra nyilvánvaló, hogy ezt az oktatást az államnak kell finanszíroznia. A gimnáziumi, szakközépiskolai és szakiskolai képzés, szakmákhoz nem kötődő részét az államnak, a szakmákhoz kötődő részét szerintem a foglalkoztatásukat biztosító vállalkozásoknak kell finanszírozni. Az érettségi utáni korban lévőktől el lehet és el is kell várni, hogy a jövőjükkel kapcsolatban felelős döntést hozzanak, ezért az egyetemi, főiskolai képzés költségeit nekik kell vállalni. Ezeket a költségeket, az állam, az őket majdan foglalkoztató átvállalhatja, a tanulmányaik megkezdésekor, vagy munkába állásukkor. Azt kell látni, hogy az első munkába állással egybeesik a kívánatos családalapítás, fészekrakás jelentős kiadásokkal járó időszaka is. Mivel itt az érintettek már fizetnek az oktatásukért, ezért elvárhatják, hogy csak azt oktassák számukra amire szükségük lesz a munkába állásuk után. Mindenféle gyakorlati képzést ki kell vinni az iskola falai közül oda, ahol az érintettek dolgozni fognak, vagy ahol a legkorszerűbb eszközökkel találkozhatnak. A gyakorlatok értékelését azokra a minőségellenőrző szakemberekre kell bízni, akik a majdani produktumokat is ellenőrizni fogják.
 

Az ingerültségeinkről!
Korábban beszéltem a közös nyelvről, ami szerintem kapcsolatos a tapasztalható ingerültségekkel is. Régi hagyomány, hogy az idősebb nemzedék átadja tapasztalatait és tudását az fiatalabb nemzedéknek. Úgy vélem, hogy korunkban ez a régi hagyomány szakadozik és ez komoly frusztrációt okoz az idősebb és a fiatalabb nemzedéknek is. Azt látjuk, hogy arra, amit az idősebb nemzedék átadhatna az ifjabb nemzedéknek, ez utóbbiaknak ezekre az átadandó dolgokra többnyire semmi szükségük. Amire meg szükségük volna, azt az idősebb nemzedéktől nem kapják meg. Itt gondoljunk azokra a számítástechnikai eszközökre, a legújabb hírközlési eszközökre stb., amelyeknek a használatához az ifjabb nemzedéknek igazából szüksége lenne. Egy régi esztergályos, hiába szeretné a fiának átadni a megszerzett tapasztalatát, ha a fia azt mondja, hogy a jelenlegi számjegyvezérlésű esztergáknál az apa tapasztalatával, nem jut munkához. Azt tapasztaljuk, hogy a hagyományos tapasztalatátadási (idősebb-fiatalabb) sorrend sok esetben megfordul és a fiatalok tanítják meg az idősebbeket a mai eszközök használatára. Nagyon alaposan meg kell fontolni, hogy mit oktassunk az ifjabb nemzedéknek, mert nem biztos, hogy az idősebb nemzedék által összeállított tantervek az ifjabb nemzedéknek megfelelnek. Lehet, hogy a régi dolgokkal és személyekkel többet foglalkozunk (régi történelem, költők, festők stb.) mint a mai és a közelmúlt eseményeivel. Ha 2012-ben a 2006-os, vagy korábbi eseményekkel foglalkozunk, óhatatlanul sugározzuk magunkból az ódivatúságot. A hagyományos táncokon szocializálódott lényem hiába lázadozik a tapasztat tömeges csápolások ellen, tudomásul kell vennem, hogy most ez a „trendi”. A nemzedékek közötti ellentétek, mindig léteztek, mert a fiatalabb nemzedék mindig kibővítette a régiek tapasztalatait és ez a különbség ellentétekhez vezetett. A jelenlegi változást az ifjabb nemzedék sem úgy éli meg, mint az általa előidézettet, ezért az újtól való idegenkedés nemcsak az idősebbeket, hanem a fiatalabbakat is ingerli. A fiatal hiába megy oda a szüleihez, hogy segítsenek neki a szolgáltató által küldött akárhány csomag közül választani és a szolgáltatási szerződést megkötni, ebben a jogi végzettséggel nem rendelkező szülők a gyerekeiknek nem segíthetnek. Ez a tehetetlenség mindkét generációt felingerli. sajnos többnyire egymás iránt, holott az ingerlékenységük forrása rajtuk kívül keresendő.
 

A közös nyelvről!
A nyelv fontosságáról már régóta (Bábeli nyelvzavar) tudunk. Az a helyzet, hogy az azonos nyelven beszélők mégsem tudnak egymással beszélgetni, csak újabban kezd elterjedni. Ez a jelenség késztetett arra, hogy végig gondoljam az emberi érintkezés dolgait. Az nyilvánvaló, hogy két ember akkor fog beszédbe elegyedni egymással, ha van egy közös nyelv, amit mindketten értenek. Szerintem, ezen kívül van még egy feltétele annak, hogy két ember beszélgessen egymással. Ez a feltétel az, hogy legyen olyan téma, amivel kapcsolatban a leendő beszélgetőknek mondanivalójuk van. Úgy látom, hogy ez az utóbbi feltétel kezd egyre-jobban hiányozni, a beszélgetések megindulásához. Itt arra gondolok, hogy a választási lehetőségek bővülése (TV és rádió-műsorok, könyvek, zenék stb.) csökkenti a közös témák megtalálásának az esélyeit. Gondoljunk arra, hogy egy tanítónőnek mi mindent kellene néznie, figyelnie ahhoz, hogy a gondjaira bízott gyerekekkel beszélgetni (és ezzel nevelni) tudjon. Ugyanezzel a problémával találkozhatunk az egyes munkahelyeken is, amikor az érintett dolgozók csak a főnökök és egymás viselt dolgait tudják megbeszélni. Lehet, hogy a mit nézzünk és mit hallgassunk kérdését olyan valakikre kellene bízni akik ezeket a diktatórikusnak tűnő válaszokat hozzáértéssel meg tudnák adni.
 

Az együttélésről!
A természetben minden élőlény kényszerűen együtt él más élőlényekkel. Mivel ezek élete véges, törekszenek arra, hogy életük a lehető legjobb legyen. Az embert is körülveszik más élőlények, amelyekkel együtt kell élnie úgy, hogy az ő élete a lehető legjobb legyen. Ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy az életét, táplálkozását, élőhelyét, mozgását, szaporodását semmi és senki ne veszélyeztesse. A növények és állatok egy részét, mint táplálékait, a növények és állatok más része veszélyezteti, amelyek ellen keményen fellép (gyomirtás, permetezés, védőoltás, antibiotikum stb.). Más a helyzet akkor, amikor másik emberrel, vagy emberekkel kell együtt élnie. Nyilvánvaló, hogy az a törekvése, hogy az ő élete a lehető legjobb legyen, ebben az esetben is fennáll, de a rendelkezésére álló eszközök mások, mint a növényekkel és állatokkal kapcsolatosak.
Ilyenkor a törekvését nem növény, vagy állat, hanem egy másik ember veszélyezteti és hangsúlyossá válik a „lehető legjobb”. Úgy gondolom, hogy ez a „lehető legjobb”-ra törekvés állhat az ember - ember elleni küzdelem (férj-feleség, szomszédok, pártok, szomszédos országok, nemzetközi szövetségek) hátterében. A másik emberrel való együttélés mellé felzárkózik a másik emberrel való együttműködés is. Az ember-ember elleni küzdelmet nevezik harcnak, háborúnak, versenynek. Mivel ezekben az esetekben mindig együttélésről beszélünk, arról soha nem feledkezhetünk meg, hogy ezzel együtt jár a küzdelem, tehát a felsorolt esetekben természetesnek kell tartanunk az érintettek közötti súrlódásokat. Ha együttéléssel kapcsolatos problémát akarunk megoldani, mindig azt kell először tisztázni, hogy az érdekeltek számára mit jelent a „lehető legjobb”, majd a körülményeket addig kell változtatni amíg az érintettek a „lehető legjobb” helyett megelégszenek az „elfogadható” - val is.
 

A városi és a falusi ember mentalitásáról!

Valószínű, hogy a két mentalitás közti különbséget az alkalmazkodásbeli eltérés okozza. A falusi ember valamikor leginkább az állataihoz alkalmazkodott, a városinak az őt körülvevő emberekhez kellett alkalmazkodnia. Úgy gondolom, hogy az állatokhoz való alkalmazkodás lehetővé tette a ráérősebb gondolkodást, a másik a sietősebbet igényelte. Azt hiszem, hogy ez állhat a paraszt ember földhöz ragadtsága mögött (nemigen utazott sehova, így idegen tapasztalatokat sem szerezhetett). A Pató Pál-i mentalitást a meghatározóvá váló városi életvitel nem fogadja el. Napjainkban, amikor a gyors döntéshozatalt várja mindenki, a ráérősségnek nagyon kevés tere marad. Nosztalgiázhatunk a régi szép időkről, de a felgyorsult világban élünk akkor is, ha a természetes ritmusunk ennél visszafogottabb tempót igényelne. Én ezzel magyarázom a megszaporodott mentális bajokat és pszichológiai panaszokat. A gyorsaság térnyerésének fogom fel, hogy állandóan nő a bennünket körülvevő redundancia (a megértéshez minimálisan szükségesnél több).
Elkerekedő szemmel nézem, hogy a bírósági ítéletet több kötetnyi irattal támasztják alá (amit egy ember képtelen áttanulmányozni), a szolgáltatási szerződések olyanok, hogy a szerencsétlen ügyfelek képtelenek megérteni, a törvények annyira nyakatekertek, hogy akiknek be kellene őket tartani vagy tartatni, azok sem értik. A világháló és a modern szövegszerkesztés a redundancia növekedését csak tovább fokozza.
A falu és a város közti különbség csökkenése azt jelenti, hogy a falu közeledik a városhoz, és a városra jellemző bajokhoz.
 

Az egyensúlyi helyzetekről!
Akár a természeti, akár a társadalmi folyamatok mindegyike törekszik egyfajta nyugalmi, egyensúlyi állapot felé, amit korábbi, vagy azonos idejű lassú, vagy gyors változások folyton felborítanak. Korábban ezt a szituációt az ellentétek egységének és harcának nevezték, ami alapvetően igaz is, bár én nem nevezném a hegyképző erők és - a hegyek lebontását eredményező szél, víz, hőmérsékletváltozás - hatása közötti viszonyt harcnak. Nyilvánvaló, hogy bármelyik természeti, vagy társadalmi jelenséget, folyamatot ilyen szemüvegen keresztül kell néznünk. (A katolikus egyházban már rég rájöttek arra, hogy a dolgokat más oldalról is meg kell vizsgálni, amit az isten és az ördög ügyvédje gyakorlat bevezetésével értek el). Ha akár az ország, akár egy kisebb társadalmi (családi) egység bevételeit és kiadásait nézzük, azt látjuk, hogy a kiadások két fő irányban történnek. Az egyik ilyen irány, a már meglévő dolgok fenntartása és működtetése, a másik, új dolgok létrehozása vagy megvásárlása. Én úgy látom, hogy a hatalmon lévő politikusok többsége a második irány növelését szeretné elérni, az ellenzék az első irányt szorgalmazza. Végül a leromlunk, vagy lemaradunk között, valamilyen egyensúly fog kialakulni, ami független lesz mindkét politikus csoporttól. Látnunk kell, hogy bármilyen cselekvésnek vannak előnyei és vannak hátrányai. Ha valaki tisztán akar látni, akkor mindkét oldalt mérlegelnie kell. Akit a döntési kényszer elhatározásra sarkall, az mondhatja azt, hogy a pro és kontra érveket figyelembe véve döntöttem, de azt nem teheti meg, hogy csak a döntését támogató érvekről beszéljen. Aki ezt az utat választja, az szeretné elkerülni azt, hogy bárki is vitassa a döntése helyességét. A fő útról le lehet térni, ha a mellék út járható és a célhoz közelebb visz mint a fő út. Akiket a mellék útra vezetek, azok joggal várják a fő útról való letérés magyarázatát. Az nem megoldás, hogy az általam választott utat kinevezem fő útnak és így nem kell magyarázattal szolgálnom. Megtehetek mindent, hogy csökkentsem a munkák fizikumot igénybevevő részét de tudnom kell, hogy ezzel megnövelem az elhízással, mozgáshiánnyal kapcsolatos gondokat. Növelhetem az emberek átlagos életkorát, de tudnom kell, hogy ezzel együtt megnövelem az öregkorral együtt járó problémákat (betegségek, nyugdíj stb.) is. Növelhetem a munka termelékenységét (robotizáció, munkaszervezés, gépesítés), de tudnom kell, hogy ezzel növelem a munkanélküliséget is (lehet gátat építeni kanállal is meg buldózerrel is). Látható, hogy a cselekvéseink zömét egyáltalán nem egyértelműen kedvező tényezők határozzák meg. A mi a teendő kérdésre, valakinek mindig választ kell adnia és ezek a válaszok valakiknek biztosan nem fognak tetszeni, amit a dolgok természetes rendjének tekinthetünk. Magyarán, ha valaki nem ért velünk egyet, az ettől még nem lesz hazaáruló sem gyengeelméjű. Az emberek többségének a gondolatai csaponganak össze-vissza és néha olyasmi is az eszükbe villan ami a többieknek szokatlan, furcsa. Egyszer megkérdeztem egy holland kislánytól, hogy náluk hogy nevezik ezeket a furcsa gondolatokat? Azt válaszolta, hogy az ilyen gondolatokat bizarr jelzővel illetik.
Úgy gondolom, hogy mindenkiben valamilyen kettősség él. Egyszer mindenki szeretne döntéshozó lenni máskor meg szeretné a morgáshoz való jogát érvényesíteni. Számomra nyilvánvaló, hogy az emberek többsége ki is éli ezt a kettősséget. Lehet, hogy a főnökével, a kormánnyal szemben nyuszi, de a feleségével, a beosztottjával szemben oroszlán.
 

A versengésről, a harcról!
Általánosságban elmondhatjuk, hogy akár tetszik nekünk, akár nem, részt kell vennünk a létért folyó küzdelembe. Aki pedig a küzdőtéren van, az nem csak üt, hanem őt is ütik. Ezért azt várni az ellenfeleinktől, hogy ők ne üssenek, a küzdelem lényegének a meg nem értését jelenti. Amikor azt halljuk, hogy az EU az IMF a sajtó és az egész pénzügyi világ bennünket ver, mást meg nem, azt kell látnunk, hogy mi vagyunk a küzdőtéren. Furcsállnánk, ha egy bokszoló elkezdené a nézőközönséget csépelni. Ami a nagy globális versengést illeti én úgy látom, mintha Európa egy nagy jégtáblaként úszna a melegebb égtájak felé. A magyarok, ezen a jégtáblán veszekszenek egymással, mint két jegesmedve a koncon, figyelmet sem fordítva arra, hogy az a jégtábla amin veszekszenek, lassan sodródik a megsemmisülés felé. Nyilvánvaló, hogy a koncon veszekedők mindegyike a tengerben fog kikötni. Azt várni az ellenfeleinktől, hogy ők ne védjék teljes erőbedobással a saját érdekeiket, merő félreértése a mindenkori küzdelemnek.
Azt a törekvést, hogy ezt a sodródást Európa megállítsa, szerintem csak üdvözölni lehet, még akkor is, ha ez a jégtáblán tartózkodók szuverenitásának, végső soron a nemzetiségének a feladásával jár. Lehet, hogy a besenyők, kunok, avarok stb. eltűntek az államok sorából, de az őket alkotó nép, nyilvánvalóan nem tűnt el, csak beolvadt valamelyik mostani állam lakosságába.
A globális világban az európai társadalmak csak egyik lehetőségét jelentik a lehetséges megoldásoknak és nem biztos, hogy a legjobb lehetőséget kínálják. Úgy tűnik, hogy a nagy lélekszámú országok, régiók előretörése zajlik, részben a kényszerek (élelmezés, ruházkodás - genetikai módosítás), a belső piacok nagysága (a termelés gazdaságos méreteinek megteremthetősége), a gazdasági lehetőségek (űrkutatás, űrhajózás) miatt.
Úgy gondolom, hogy a nagy globális versengésnek (Észak Amerika, Ázsia, Európa) nem lesz nyertese. Jelenleg azt hiszem, hogy Európa szénája áll a legrosszabbul, mert nem biztosított a gyors reagáláshoz szükséges politikai egység. A természeti erőforrások kimerülését legnagyobb valószínűséggel Ázsia (Kína, India) és Dél-Amerika (Brazília) érik meg. A kisebb (több száz - milliós) országok elvesznek a gazdaságos szérianagyságokért a belső piacokért, és a genetikailag módosított organizmusokért vívott versenyben.
 

Az árverésekről!
Amikor az értékekről és az értékmérők torzulásáról beszéltem, nem ejtettem szót a torzulásokat okozó jelenségekről és gyakorlatokról. Álláspontom szerint az értékmérés egyik torzítója, az árverések bevezetése és elterjesztése. Korábban, ha valakinek annyira megnőtt az adóssága, hogy hitelezőit máképpen nem, csak az ingó- és ingatlan vagyonának elárverezésével elégíthette ki, akkor a vagyonát árverésre (kótyavetyére) bocsátotta. Ezeken a kótyavetyéken az érintett környezetében élők vettek részt és ők ítélték meg, hogy számukra mennyit is ér az árverezett tárgy. Az árveréseken azonban nem a környezetben élők, hanem a gyűjtők és más pénzemberek vesznek részt, akiknél az adott tárgy használhatósága sokadrangú kérdés. Ezen a módon elszakad a pénzben kifejezett érték a tényleges használati értéktől. Egy foghíjas gereblye egy gazdálkodónak nem sokat ér, de egy gyűjtő sokat ad érte, ha azt korábban, mondjuk egy világhírű popsztár használta. Szomjas emberek közt érdemes a vizet is árverezéssel értékesíteni.
 

A pályázatokról!
A pályázatokról úgy gondolkoznak sokan, hogy a különböző pénzeknek a pályázati formában való elosztása a demokratikusság netovábbja. Nyilvánvaló, hogy én nem látom ilyen egyértelműen pozitívnak a pénzek ilyetén elosztását. A nézetem miértjére az alábbiakban térek ki. Először is abból indulok ki, hogy az ötlet és a pénz ritkán található együtt. Gondolom, hogy többen vannak azok, akiknek van ötletük, de nincs pénzük. Azért, hogy ötletüket megvalósíthassák, pályáznak a pénzért.
Akik a pénz (akár valamilyen közösségé, akár magánemberé) fölött rendelkeznek, ők ott ülnek a pályázatok bíráló bizottságaiban, nekik többnyire nincs a pályázathoz fűződő ötletük. Ha a beérkezett pályázatok között találnak olyat, ami szerintük megvalósítható és hasznot hozó, akkor azt a pályázatot elutasítják és a pályázat mögött meghúzódó ötletet magukévá teszik, megvalósítják. Ha a megrövidített észreveszi ezt, már behozhatatlan hátrányba kerül a megrövidítőjével szemben. Ezért megkívánják, hogy a pályázat a bíráló bizottságban ülők színvonalán is érthető legyen.
 

Az értékekről!

Korunk válságait, sokan az értékek válságaként fogják fel. Valószínű, hogy sokak számára a közgazdaságban bemutatott, a pénz funkciói között emlegetett, értékmérés jelent némi kapaszkodót az érték fogalmának a megközelítéséhez. A globalizációt kísérő értéket mérők megnövekedése tarthatatlanná teszi, a korábbi viszonylag kis közösségekre szabott értékmérés fenntartását. Egy kutyának más az értéke Európában, ahol a pedigréjét és a hozzáfűződő kapcsolatokat és más Koreában, ahol a konyhai felhasználhatóságát értékelik. Ez az értékelési különbözőség áll a távolsági kereskedelem hátterében. Az értékelési különbözőségek teszik nyereségessé a kereskedelemnek ezt a formáját. Megítélésem szerint, az emberek többsége továbbra is egy viszonylag kis közösségben él, ami igényelné a régi és a helyi értékek mérését, a multinacionális cégek (akiknél a termelés és a pénz van) az értékmérés nemzetektől független voltát támogatják. Az ő számukra mindegy, hogy ezt az értékmérőt dollárnak, eurónak, aranynak vagy bárminek nevezik. Természetes, hogy az értékmérőt előállító nemzeteknek az értékmérő választás egyáltalán nem mindegy.
Az eddigiekben főként a materiális formában megjelenő értékekről volt szó.
Tapasztaljuk, hogy fogyasztási szerkezetünkben egyre jelentősebb szerep jut, a nem anyagi javaknak (programok, zeneszámok, TV- és rádió- műsorok, telefonok, festmények, filmek stb.). Belátható, hogy ezeknek az immateriális javaknak az értékeléséhez a nemzetektől független megoldás közelebb van.
Magyarán, ezek a területek igénylik a nemzetközi megmérettetést.
Úgy gondolom, hogy az értékek az elmúlt években sem változtak meg jelentősen, de az értékmérés átalakulása miatt, egyes termékek alul-, mások túl értékeltekké váltak és ezt, érték válságként éljük meg.
 

Az értékelésekről!

Felelős emberek időnként értékelik a helyzetüket, barátaikhoz és ellenfeleikhez való viszonyukat.
Nyilvánvaló, hogy ezeket az értékeléseket legkevésbé azokkal akarják megosztani, akikről éppen szó van. Tegyük fel, hogy az USA éppen értékelte a magyarokat a szövetségesi hűség szempontjából.
Ilyenkor nem lehet másból kiindulni, mint a múltbéli tevékenységekből. Ezen az alapon vizsgálni lehet a II. világháborúban és egyéb szövetségesi rendszerekben a tényleges tevékenységeket. A kiugrási kísérletek és a VSZ szétzilálásában betöltött szerepünk hangoztatása egy ilyen értékeléskor nem biztos, hogy pozitívumként fog szerepelni. AZ EU parlamentjében elhangzott beszédek és az ebben megfogalmazódó értékrend- és megoldásbeli különbségek indokolják azt, hogy a radar rendszer kiépítéséhez szükséges pénzek folyósítása előtt egy ilyen értékelést megtegyenek, hiszen a megépítendő objektumok, bármi történik is, Magyarországon maradnak. Az pedig a szövetségesek kockázata, ha ezek az objektumok, esetleg, az ellenfél kezére kerülnek.
 

A mondókákról!
Ez elment vadászni,
ez meglõtte,
ez hazavitte,
ez megsütötte,
és ez az icike-picike mind megette!
Ezt a mondókát valószínűleg minden szülő nagyon sokszor elmondta és elmondja a gyermekének.
Most azt mondom el ami nekem a mondókáról eszembe jut.
Valamikor az emberek kis közösségekben éltek, és a mindennapi betevő legalább egy részét vadászattal szerezték meg. A tűz körül ülve, elmesélték a vadászat történetét, az egyes vadászok ténykedését a vadászat során. Feltehetően, a szóban forgó vadászat nem volt valami sikeres, hiszen a zsákmányt egy is hazavihette és csak arra volt elég, hogy egy kisgyermek mind meg tudta enni. Ebben a kis közösségben, az adott időszakban feltehetően csak egy olyan kisgyermek volt, aki meg tudta enni a megsütött zsákmányt. A vadászaton résztvevők aznap nyilvánvalóan korgó gyomorral feküdtek le, de az icike-picikének az utolsó falatot is odaadták. Amikor a jelenlegi helyzetünkről gondolkozunk, mindig egyfajta vágyakozással gondolunk a régi szép aranykorra. Felmerül bennem a kérdés, hogy mit jelenthet az a szépség, ami e mögött a vágyakozás mögött meghúzódik. A sok lehetséges válasz (adott szó betartása, a szavak értelmének biztos tudása, egymás kölcsönös megbecsülése stb.) mögött azt vélem felfedezni, hogy a legfontosabb szépség az volt, ami a közösség minden egyes tagjának a fontosságából fakadt. Valószínű, hogy a fontossági sorrend kialakulása teremtette meg az aranykor utáni vágyódást. Akik között nem alakul ki a fontossági sorrend, az egymás iránti megbecsülés szerintem, határozottabb (szerelmesek, beosztottak, sima tagok stb.).
A mi politikai pártjaink mindegyikéből hiányzik a másik megbecsülése és ez nem tesz jót a mi országunknak. Egy célt, különböző utakon lehet elérni, vannak akik az egyik utat választják és vannak akik másikat, de egyik sem mondhatja, hogy csak az ő általa ajánlott út vezet a célhoz. Amit az összefogásról hallunk az utóbbi időben, az jó dolognak tűnhet, de amikor ez az összefogás a másik fél legyőzésére irányul, a jóság megkérdőjeleződik. A kívánatos összefogásnak nem szabad a másik ellen irányulnia sem az ellenzék, sem a kormányzat részéről. A kormányzat feladata, hogy mindig világosan tartsa az elérendő célt és a célhoz vezető (általa választott) utat.
 

Az állam egy-két szerepéről!
Hazánk gazdasági életének egyik kerékkötője, a körbetartozás kiterjedt volta, ami melegágya a bizalmatlanságnak és a gazdasági életben tapasztalható visszafogottságnak. Megítélésem szerint, az állam egyik fontos feladata a gazdasági életet akadályozó gátak rendszeres eltávolítása. Úgy gondolom, hogy a körbetartozások felszámolásához először is információkra van szükség. Ezekről a körökről, különösen a nemfizetést elindítókról (állami-, önkormányzati intézmények, vállalkozások, magánemberek). Mivel azoktól akik tartoznak valakinek, nem várható megbízható adatszolgáltatás, célszerűnek látszik azoktól ezeket az adatokat begyűjteni, akiknek valaki tartozik. Ezt az adatgyűjtést célszerűen vagy egy bankra, vagy az AVH - ra célszerű bízni. Miután az állam birtokába kerül ezeknek az információknak, a különböző támogatásokkal feltörheti a kialakult köröket olyan ütemben, amilyet a mindenkori lehetőségei lehetővé tesznek.
A jelzáloggal kapcsolatos gondolataimat korábban elmondtam, az állam beavatkozási lehetőségei nyilvánvalóan a jelzáloggal foglalkozó pénzintézetnél valósíthatók meg. Itt lehet megtudni, hogy melyek azok az objektumok, amelyeknél a jelzáloghitel olyan mértékű, hogy az objektum már átkerült a pénzintézet tulajdonába, amit az állam, vagy az önkormányzat, - élve az elővásárlási jogával – megvásárolhat, ezután mint tulajdonos úgy hasznosítja, ahogy jónak látja.
 

A következtetésekről
A matematikában interpolációnak nevezik azt az eljárást, amikor ismert adatokból következtetnek az ismeretlenekre. A kapitalizmus jelenlegi válságában, a jövőre vonatkozó következtetést kell levonni. Az ismert körülmény esetünkben az, hogy a kapitalizmus eddig mindig megtalálta a módját, hogy a fellépő problémáit megoldja, következésképpen, a jelenlegit is meg fogja oldani. A következtetés azt feltételezi, hogy az események az eddig megszokottakhoz hasonlóan fognak zajlani. Az már más kérdés, hogy mi történik akkor, ha az események a korábbiaktól eltérően zajlanak, vagyis a kapitalizmus megoldásai a jövőben eredménytelenek lesznek. Én úgy látom, hogy a kapitalizmus eddigi megoldásai mindig azt takarták, hogy a társadalom felső és alsó tíz százalékának a jövedelem különbségét megnövelték. Ilyen szempontból nézve a kormányunk jelenlegi gyakorlatát, azt mondhatjuk, hogy ez a gyakorlat teljes mértékben ortodoxnak tekinthető, hiszen az egykulcsos jövedelemadó és a magyar uralkodó osztály megteremtését célzó intézkedései egyértelműen a jövedelem különbség növelés irányába mutatnak. Mivel az ellenzék sem mutat fel megoldási mikénteket, ezért a kormányoldaltól elfordulók nem feléjük fordulnak, hanem várakozó álláspontra helyezkednek. Napjainkban a társadalmaknak már van összehasonlítási alapjuk, felvetődik a kérdés, hogy vajon melyik rendszer jobb, a kapitalista, vagy a szocialista? Nézzük meg, hogy a szocialista rendszer milyen megoldást kínált a gazdasági problémák megoldására? Azt látjuk, hogy a társadalom felső és alsó tíz százalékának a jövedelem különbségét csökkentették. Úgy gondolom, azt senki sem vitathatja, hogy a szocializmus és a közelmúlt vezetőinek vagyona, összemérhetetlen. Nyilvánvaló, hogy mindenkinek (egyének, pártok, szervezetek) el kell döntenie azt, hogy tevékenységével a különbség növelését, vagy csökkentését kívánja – e elősegíteni. Én úgy látom, hogy a különbség növelés határához érkeztünk és azok a megoldások, amik ezen az alapon nyugszanak nem folytathatók. Feltételezésem szerint, a csökkentés irányába fogunk haladni és a csökkentés mértéke, valamint az érintettek köre lesz kérdéses.

A megnyilatkozásokról!
A mindennapi élet megköveteli, hogy az aktuális tevékenységekről akár a kormányzó, akár az ellenzéki vezetők elmondják a véleményüket, értékeljék az aktuális tevékenységet. Ezeket az értékeléseket többnyire a média közvetíti az érdeklődők felé.
A megnyilatkozásoknak szerintem, higgadtnak és igaznak kell lennie. Jelenleg úgy érzem, hogy a kormány oldal is meg az ellenzéki oldal is beleesik az általánosítás és a túlzás csapdájába. Ha gyakran mondja valaki, hogy Gyurcsány hazudik, akkor azt kockáztatja, hogy működésbe lépjen az általánosítás, ami azt eredményezi, hogy Gyucsány helyett, magyar miniszterelnököt, majd magyarokat értsenek. Ha az elvégzendő feladatokat mindig felnagyítjuk, akkor azt sem fogják értékelni, amit ténylegesen elvégzünk. (Vajúdnak a hegyek és egér születik). A nehézségek állandó hangsúlyozása és az elődökre mutogatás oda vezet, hogy megkérdőjeleződik a saját ellenzéki létünk is. Kizártnak tartom, hogy az ellenzék ne tudna (vagy ne tudhatna, ha akarna) a mindenkori hatalom tevékenységéről. A tanácskozásokról való kivonulás szerintem ennek az akaratnak a hiányát jelzi. A nehézségek hangsúlyozásakor, az elődökre való mutogatás a nehézségek nélküli hatalomgyakorlás iránti vágyat tükrözi. Röviden, a hatalom kell, a nehézségek nem. A mindenkori ellenzéknek tudnia kell, hogy egyszer ők is hatalom gyakorlók lesznek és amit most elvetnek, azt akkor fogják learatni. Amit a mostani hatalomgyakorlók aratnak, azt ellenzéki korukban vetették el.
 

A magyar közigazgatás átalakítása úgy, hogy visszatérünk az egyszer már meghaladott járási megoldáshoz, annak a következménye, hogy helyet kell találni azoknak a képviselőknek és polgármestereknek, akiket a képviselői létszám csökkentése és a kistelepülési önkormányzatok megszüntetése munkanélkülivé tenne. Ezzel a munkanélküliség nem fog nőni és a reklamálók szája is be lesz tömve. A járások visszaállításával járó állami kiadások növekedését, mint minden ilyen jellegű problémát, Matolcsy úr szó nélkül meg tud oldani. A józan ész valóban azt diktálja, hogy a jelenlegi soknevű megyerendszert át kell alakítani, de nem a járási felszaporítás, hanem a csökkentés irányába ható körzetesítés irányába. Szerintem itt Orbán kénytelen volt meghallgatni ha nem is a Tiborcok panaszát, de legalább az Aranybullát kikényszerítő "nemesek" könyörgéseit. Ütközik az Alaptörvény F cikkének (2) pontjával.

A választási törvény vitája kapcsán felmerült, hogy a választáson való induláshoz a jelenlegi 750 kopogtató cédula helyett 1500-at kelljen összegyüjteni. Ez az országos lefedettségű pártoknak nem okoz semmi gondot, de a most induló kis pártoknak komoly gondot jelent.

Megitélésem szerint, a kopogtató cédulák helyett, a pártokból 10 embernek nyilatkoznia kelljen, hogy ezek az emberek vállalják a választás pártjukra eső költségeit, ha a párt országosan nem ér el annyi szavazatot, amennyi egy képviselőjüket a parlamentbe juttatná. Nyivánvaló, hogy a pártnak annál nagyobb lesz az esélye a fizetés elkerülésére, minél több választókerületben indít képviselő jelöltet. A fentiekből az is következik, hogy indulni a választáson, csak valamilyen szinekben lehet, hiszen feltételezzük, hogy ez a szín megnyeri a választást és kormány programmal is elő tud állni. Magyarán, az a kategória, hogy független, megszünne. Egyetlen jelölt sem függetlenítheti magát azoktól, akik egy kormányprogramot össze tudnak állítani.

Deviza hitel, árfolyamnyereség adó, kamatadó.
Azt halljuk, hogy a bankok visszaéltek a hatalmukkal és a deviza hitelek kockázatairól nem tájékoztatták az ügyfeleiket. Lehet, hogy ez így is van. Az árfolyamokkal kapcsolatban nemcsak nyereségről, hanem veszteségről is beszélhetünk. Ha az árfolyamváltozás nyereséget mutat, akkor az állam ebből kér magának. Ha veszteséget mutat, akkor köszöni szépen, azt viselje az, aki rossz lóra tett. Nyilván a bankok is tanultak az államtól valamit. A veszteségből ők sem akartak részesedni. Ha az állampolgár kap kamatot, abból az állam is kér, ha az állampolgár fizet kamatot, abból az állam nem kér. Magyarán, az együtt sírunk, együtt nevetünk nem valósul meg, ezért az állampolgár nem is érzi sajátjának az államot.
Amíg ez így van, addig a kormányoknak nincs erkölcsi alapjuk bármit is a bankok szemére hányni. Ez így volt a szocialista és így van a mostani FIDESZ kormányzás alatt is.
 

A zálogról és a jelzálogról
Az emberek többségének, az ingóságok zálogba adásáról, az így megszerezhető készpénzről, a zálogba adott ingóság visszaváltásáról vannak elképzelései.
A jelzálog lényegéről sokkal kevesebb az emberek ismerete. Röviden az alábbiakat kell tudni: a zálogba adott ingóságot a zálogba adó nem használhatja, a jelzáloggal terhelt objektumot (gépkocsi, telek, épület stb.) a jelzálog bejegyzése után is használhatja.
A jelzáloggal addig nincs is semmi gond, amíg ezzel a joggal csak a pénzzel foglalkozó szervezetek (bankok, takarékszövetkezetek, biztosító társaságok) foglalkoznak. Más a helyzet akkor, ha ennek a biztosítéknak a használatára kényszerítjük azokat, akiknek ehhez semmi közük (áram-, gáz-, víz-, stb. szolgáltató vállalatok, társasházak). Számomra nyilvánvaló, hogy az ilyen intézményeknek a válláról le kellene venni a jelzáloggal kapcsolatos terheket, mégpedig úgy, hogy ezeket az ügyeket mondjuk egy jelzáloggal foglalkozó bankra bíznánk, az érintett intézmények követeléseit pedig ez a bank elégítené ki és a jelzálog bejegyzésével csak ez a bank foglalkozna. Az intézmények, a lejárt befizetési határidejű számláikat megküldenék ennek a banknak, aki kiegyenlítené a számlát és intézkedne a jelzálog bejegyzése érdekében, valamint tájékoztatná erről az érintett nem fizetőt. Ha a jelzáloggal terhelt objektumon a jelzálog mértéke eléri az objektum értékét, az objektum tulajdonjoga átszállna a bankra és a tulajdonos volt tulajdonossá válna.

Valamikor egy kollégám, aki egy hatlakásos társasházban lakott, azt kérdezte, hogy mit csináljon akkor, amikor a házon bizonyos javításokat kellene elvégezni, de a házban lakó kisnyugdíjas nyugdíjából ezt a költséget nyilvánvalóan nem tudja vállalni. Akkor kollégámat menekülésre biztattam. Azóta a társasház lehetőségei megnőttek, de egy társasháznak nem az a feladata, hogy jelzáloggal kapcsolatos dolgokat intézzen. Kollégámnak most maradást javasolnék, ha nem ő a közös képviselője ennek a társasháznak.

Ha az inflációról hallunk, akkor valami gazdasági szönyűségre gondolunk, holott ez a szörnyűség a gazdasági növekedés fontos hajtóereje. Infláció nélkül semmi sem hajtaná az embereket a bankokba, mert az otthon tartott pénzük értéktartó maradna. Látható, hogy a bankok alapvető feladata az, hogy a hozzájuk betett pénzek vásárló értékét megőrizzék, magyarán, az infláció hatását kivédjék. Az már a bankok versenyéhez tartozik, hogy az értéktartáson túl, mekkora nyereséget biztosítanak a náluk pénzt elhelyezőknek. Ha valaki pénzt akar a bankjában elhelyezni, az legalább a jegybanki alapkamatot szeretné megkapni, hiszen ezt kapja akkor is, ha kincstárjegyet vásárol. A bank kölcsönzéseihez ugyanettől a nemzeti banktól, alapkamatért, kölcsönzi, a tovább kölcsönzött pénzt. A nemzeti bank alapkamatját a mindenkori infláció és a bank működéséhez szükséges kiadások határozzák meg. Ha a nemzeti bank növeli a kibocsátott pénz mennyiségét, akkor megnöveli az inflációt is, ami az alpkamat növekedéséhez vezet. Ha a gazdaság és a lakosság pénz igényét nem a nemzeti bank fedezi, hanem külföldi hitelek, attól az infláció ugyanúgy növekedni fog. Egy gazdaság, vagy a bérek növekedéséről akkor beszélhetünk, ha az nagyobb az inflációnál. A jelenlegi gazdaságunk megitélésekor a következőket kell látnunk. Az infláció mértéke 4,2 %. A jegybanki alapkamat 6 %. A jegybank működtetését (bérek, székház, páncéltermek, régi és új pénzek stb.) az 1,8 %-os különbség szolgálja. Azok a bankok, amelyek a vállalkozásoknak és a magánszemélyeknek kölcsönöznek, a jegybanki alapkamatnál magasabb kamatot fognak felszámolni, hiszen nekik is élni kell valamiből. Ahhoz, hogy a mértékekről fogalmat alkothassunk, lássunk két adatot: a folyószámlán lévő összegek kamata 2,9 % egy évre, a folyószámlára igényelt hitel kamata 0,29 % egy napra. Az utóbbi szám elgondolkodtató az uzsora kamat mértékének a megfogalmazásakor. A GDP növekedési ütemének megitélésekor tudni kell, hogy az infláció mértéke 4,2 %. Ha a növekedés ennél kisebb, akkor én nem beszélnék növekedésről, hanem visszaesést emlegetnék. Ha ugyanis valaki a tavalyi szinten szeretne egy objektumot fenntartani, akkor a tavalyi bevételeit az infláció mértékével meg kell növelnie.