Tabu témák
Tabu témákról akkor beszélünk, ha az adott témáról akár a neveltetésünk, akár egyéb körülmények miatt nem illik, vagy nem akarunk beszélni. Úgy gondolom, hogy ezekről a témákról sokan még gondolkodni sem akarnak, mert olyan gondolati következtetésre juthatnak, ami számukra elfogadhatatlan.
Az egyik ilyen téma, a halálunkkal kapcsolatos, egészen pontosan, hogy mi is lesz velünk a halálunk után. Nagyon nehéz elfogadni azt, hogy belőlem, a gondolkodó emberből egy tárgy lesz, akinek a további sorsához nem lesz semmi köze. A vallásos emberek ezt a helyzetet nem tudják, vagy nem akarják elfogadni, ezért bíznak valami túlvilágiban, aki haláluk után is gondoskodik róluk és valamilyen formában feltámasztja őket és folytathatják életüket valamilyen formában. Mivel mindenkinek egy élete van, én úgy gondolom, hogy ezt az egy életet úgy kell leélnie mindenkinek, hogy ezt az egy életet a lehető legkellemesebben élje le. Ezért bármilyen kényszerítést helytelennek tartok. Úgy gondolom, hogy az ember számára az a kedvező, ha minél több dolgot lehetővé tesznek a számára, és minél kevesebb dologra kényszerítik. Függetlenül attól, hogy a halálunk utáni mivoltunkra milyen választ adunk, fel kell tennünk a kérdést, hogy mi legyen a holttestünkkel? Elképzelhetjük, hogy az emberiség létszáma állandóan nő, a temetők területe nem növekedhet ezzel együtt, mert valahol az élő emberek élelmét is meg kell termelni. Már jelenleg is láthatjuk, hogy a hagyományos temetések mellett, más formák is (urnás, szórásos stb.) terjedőben vannak. Előbb utóbb felmerül az a kérdés is, hogy az emberi hullákban megtestesülő protein mennyiség kivonható-e a természeti körforgásból? Lehet, hogy más szemmel fogjuk nézni a Tibetiek madáretető szokását, vagy a jegesmedvének visszaadott hullák eszkimó gyakorlatát. Látnunk kell, hogy az emberiség egy korábbi történetében, az emberevés nem számított elutasított cselekvésnek.
Napjainkban, különösen a volt szocialista országokban, illetlenség a kapitalizmus és a szocializmus összehasonlításáról beszélni. Jelenleg az a trendi, ha azt mondjuk, hogy a szocializmusban minden rossz volt, a kapitalizmus pedig csak jóval köszöntött ránk. Ferde szemmel nézünk azokra, akik a szocializmus jó oldalairól és a kapitalizmus árnyoldalairól beszélnek. Eszünkbe sem jut, hogy a volt szocialista országoknak olyan tapasztalat van a birtokában, amilyen a mindig is kapitalista körülmények között élő országoknak nincs és nem is lehet. Nekünk tapasztalatunk van abban, hogy az alsó és a felső rétegek jövedelmi és vagyoni különbségeit kordában lehet és kell tartani. Ez a kordában tartás egyáltalán nem jelenti az egyenlősdit, de elviselhetővé teszi a különbségek elviselését .Én azt látom, hogy ez a jövedelmi és vagyoni határtalan különbség a jelenlegi kapitalizmust,a munkanélküliség és a morális hanyatlás növekedése irányába taszítja, ami tolja a világot az elszemélytelenedő (távirányított) háború felé.
A „fejlett” világban nagyon divatosak, a különböző védelmek, amik többnyire valamilyen régi dolognak a megőrzését jelentik (környezet-, természet-, ózonpajzs- stb.). Mindez azt sugallja, hogy a múltat valamiféle aranykornak tekintjük, korunkat pedig őrizzék azok, akik utánunk jönnek. Úgy vélem, hogy nekünk elsősorban a saját korunkkal és a jelenlegi lehetőségeikkel kellene foglalkoznunk úgy, hogy teendőinket sok szempontból megvizsgálnánk és csak ezután, a pro és kontra érvek ismeretében cselekednénk. Példaként a talajterhelést nézzük meg. Tegyük fel, hogy valaki megtrágyázza a földjét. Mit lássak a cselekedetében? Trágyázást, vagy talajterhelést. Mikor válik a trágyázás talajterheléssé? A családi ház szikkasztóját talajterhelőnek, pottyantós WC-jét ebből a szempontból elfogadhatónak ítélem? A szúnyogok irtását és a legyeket vonzó háziállatok számának mérséklését kívánatosnak, a fecskék megritkulását sajnálatosnak tartjuk. Úgy gondolom, hogy a védelmekről szólva nekünk elsősorban a mai ember védelmét kell biztosítanunk, lehetőleg úgy, hogy az utánunk jövőknek is legyen megvédeni valójuk.