Egymás meghallgatásáról és az utolsó szóról.
Mostanában sokat beszélnek a családi erőszakról (ahol többnyire az erősebb nem erőszakoskodik a gyengébb nemmel, vagy a gyerekekkel). Vannak akik ez ellen törvény alkotással kívánnak fellépni. Én úgy gondolom, hogy ennek a kérdésnek a megválaszolása benne van a társadalmi együttélésünk alapjaiban és úgy hangzik, hogy ne bántsd a gyengébbet! Amikor azt halljuk, hogy egyes incidenseknél nők és gyerekek estek áldozatul, mindenki elítéli az áldozatot okozókat. Az igaz ugyan, hogy ezt az alapvető viselkedési szabályt régen és más körülmények között fogalmazták meg, de megtartását sokan még ma is fontosnak tartják. Az erősebb nem egyes képviselői joggal mondják, hogy a puska golyó nem csak akkor halálos, ha a ravaszt egy felnőtt férfi húzza meg, hanem akkor is, ha ezt egy nő (izraeli hadsereg) vagy gyermek (afrikai, vagy második világháborús gyermek katonák). A Dávodi kislány kezében a kés ugyanolyan veszélyt jelentett az alvó apjára, mintha ezt a kést egy felnőtt férfi tartotta volna (őt valószínűleg a köztársasági elnök sem mentette volna fel). Természetes, hogy a családi erőszakot nem ilyen általános szembenállás, hanem a mindennapok súrlódásai szülik. Ezeknek a súrlódásoknak a hátterében leggyakrabban az áll, hogy nem hallgatjuk meg a másikat, mondván, hogy mi már tudjuk, hogy ő mit akar mondani (szamárságra úgy sem vagyunk kíváncsiak). A súrlódások másik jelentős okozója, hogy az utolsó szó kié legyen? Egy vitát, az utolsó szó zár le, ezért ennek nagy a jelentősége (nem csak a családi életben, de a különböző vitaműsorokban is).
Ami a törvény alkotást illeti, én úgy gondolom, hogy ha valakik ettől jobban érzik magukat, akkor hozzunk ilyen törvényt, de nem hiszem, hogy ettől a törvénytől csökkenne a családon belüli erőszak.
