Egy rókáról nem lehet két bőrt lenyúzni.
Gondoljuk végig az alábbiakat! Tegyük fel, hogy az EU jónak és megvalósíthatónak tart egy elgondolást. Úgy ítéli meg, hogy ezt az elgondolást mondjuk ezeregyszáz millió forintból meg lehet valósítani. Ezért Ő ad ezer milliót, a projekt nyertes önkormányzatnak meg hozzá kell tennie a hiányzó százmilliót, így a projekt megvalósításához szükséges pénzügy háttér biztosítva is van. Az EU-s források odaítéléséről döntő magyar hatóságok azt mondják a pályázó önkormányzatnak, hogy te megkapod az egymilliárdos támogatást, ha kétszáz milliót átutalsz ennek az alapítványnak. Az önkormányzat persze örül a maradék nyolcszáz milliónak is, hiszen számára ez is talált pénznek számít. Mivel az önkormányzatnak százmilliója sincs, ezért a banktól kéri kölcsön, vagyis az önkormányzatot százmillióval eladósítja. Akkor jön a kormány, hogy ő átvállalja az önkormányzatok adósságát és a fenti alapból kifizeti az önkormányzat százmilliós tartozását. Ennek a gáláns viselkedésnek mindenki nagyon örül. Az alapítványnál maradó százmilliókból sok mindent és sok mindenkit lehet anyagilag kisegíteni. Jön a projekt megvalósítása. Számba véve a rendelkezésre álló forrásokat látják ám, hogy a szükséges ezeregyszáz millió forint helyett, csak kilencszáz millió forint áll rendelkezésre, de már a bank sem akar olyan könnyen kölcsön adni, meg az állam is vigyáz az önkormányzatokra, nehogy újra eladósodjanak. Ilyen helyzetben csak az a megoldás marad az önkormányzatnak, hogy a projekt megcsonkításával annyiból hozza ki a megvalósítandókat amennyi a rendelkezésére áll. Mivel az EU-nak nincs elég szakembere, sem pénze az ellenőrzésre, így ezeket a tennivalókat átruházza az érintett államra. Ha ez az állam a fentiek szerint jár el, akkor valami megvalósul, csak az a kérdés marad, hogy ezt akarta-e valaki?
